Be kell vallanom, ha minden testrészemet nyílt sebekkel terhelném, akkor se érezném szarabbul magam a bőrömben, pedig a kivérzés aggodalomra adhatna okot. Időközben megpróbáltam felnőni, ami viccből sem sikerülhet, ezt az apaszerepet nem nekem írta Isten, ebben biztos vagyok. A következetesség és a fegyelem valami hihetetlen szűk keresztmetszeten próbál áttörni az agyamon, de ha egy átlag "apa" agyi csatornája egy főnyomócső, akkor az enyém egy elrohadt hajszál, hosszában 10 felé vágva, majd megpörkölve, hogy ne legyen egyenes. Képtelenségnek érzem azt, hogy én legyek a mintája ennek a szerencsétlen gyermeknek, akit az Úr azzal büntetett hogy én lettem az apja. Próbálok keveset otthon lenni, hiszen a munka mindennél fontosabb, főleg a gyermekeimnél. Sajnálattal kell észrevennem, hogy már a pici is anyafüggő, és ha valami olyat cselekszik amiért emberföldön szidás vagy halál jár, azt tutira tőlem tanulta. Esténként megnézem hogyan alszanak, majd kikanalazom magam a szobából, sírok egy keveset, és egy századmásodpercre elgondolkodom rajta, mit is csináltam ennyire rosszul. Pár alkalom kellett a gyermekpszichológusnál hogy ráébredjek, minden probléma bennünk gyökerezik, olyan mértékben kellene figyelni a porontyokat, ami már meghaladja a tudásom és koncentrációs képességem. Mostanában újra kénytelen vagyok használni rég elfeledett "beleérző" képességem, hogy ne egy ordítozó állatként, hanem megértő apucikaként égjek bele fiaim retinájába. Néha sikerül, néha nem.
A válság, -ami ugyebár nincs, de azért a munkanélküliség és pénztelenség az egekben- egészen szépen begyűrűzött családomba is, sikeresen csúszunk lefelé azon a lejtőn, amire amúgy sem tudtunk felkapaszkodni sohasem. Sejtem mi lehet az alján, de nem szeretném megtapasztalni...így inkább hétvégi apuka vagyok, jobb esetben fürdetőrobot, de mostanában már addigra sem érek haza. Nem panasz, csak egy faszom világ(kép), amit nem így képzeltem el pár évvel ezelőtt. Pár dolog amit elvesztettem az utóbbi egy évben: Önbecsülés (soha nem is volt, de jól hangzik), emberi kapcsolatok (ezek teljes hiánya alappillérei a halálvágyamnak) anyagi biztonság (vicc, eddig sem volt, csak most már ez is fontos), önkontroll (no comment). Összegezném jelenlegi állapotomat: Nem nevettem hónapok óta, mivel nem is beszélgetek emberekkel, magamat meg unom. 140 kiló vagyok, szúr és zsibbad a bal oldalam, eddig ismeretlen volt számomra a stressz fogalma, most már nem az. Feledékeny vagyok, és a szókincsem egy jól betanított papagájéval vetekszik. Most is csak ülök, mit is írhatnék, olyan szófordulatot keresek, amit már nem használok. 3 éve sem volt jobb, csak akkor még nem darált be ez az életnek nevezett szarkofág. Okosak voltak az egyiptomiak, a belső szerveket és az agyat kiszippantották múmiakészítés közben, ahogy ezt most velünk is megteszi a létezés, csak ő a fejben dolgozik, a többit leszarja, azt tönkretesszük mi magunk. Pont ilyen életet képzeltem magamnak és a gyermekeimnek is... Ja, boldog húsvétot. Már aki tartja, és hisz Istenben. Biztosan létezik, ha ennyi szart és hányást zúdít ránk, ugye? Ja persze, nem ő hanem mi magunk. Anyád.

Sok valós oka van annak, hogy nem megy már az "írás" úgy, ahogy eddig. Nem lesz nehéz kikövetkeztetni az egyik legsarkalatosabb problémámat, amiben most segítségeteket kérném: Ha valaki tud jó gyermekpszichológus, az jelezze felém e-mailben, vagy a kommentboxban. Köszönöm. Tanácstalan vagyok.

Valami mindig történik, valami tragédia csak ad okot arra, hogy néhány mondatot beszéljek asszonnyal a jövőről, hogy miként fogjuk mi megvédeni a gyermekeinket a drogtól, balesetektől, haláltól. Mondjuk sehogy, legalábbis ha a nagyobbik K így folytatja, akkor én idegösszeomlással elfekszem 2 napon belül. Elveim vannak, ezért nem ütöm, de a végtelen önfejűség és szófogadatlanság már az agyamat rágja. Eddigi életem egy nehéz szakaszán vergődöm át most, majdnem egy év kellett hozzá hogy elviseljem azt, amit minden jóravaló ember legkésőbb 18 évesen megtapasztal, az önállóvá válást. Ez 136 kilóba, és elcsökevényesedett agyszerű izébe került, kerül. A "senkivel nem beszélek" panaszom totálisan lefedi az életem, tényleg csak azok tudnak rólam valamit, akik felhívnak, kapcsolattartásból megbuktál fiam. A munkámat már megszoktam, bár a fél év gyomorgörcs megtette a hatását, de nem fogyás formájában (mit is gondoltam), hanem a stressz áldásos hatását gyakorolva. Bal oldal sűrűbben zsibbad, és minden felület a testen, ahová zsír rakódhat le, telítve van, és lóg. Ezúton közlöm dagadt, de még nem krónikusan elhízott törpepöcsű társaimmal, hogy nem, a farkunkra nem tudunk hízni, így most már csak úgy tudok vizelni, ha a korábban rákötött sodrony végét rángatva próbálom kiszabadítani puha hájredőim közül a néhai pöcsképződményemet. Ha nem sikerül az sem baj, hiszem a redők az oldalamon kis mértékben megszakadnak, így kellő odafigyeléssel és ügyes helyezkedéssel körbe tudom pisálni a testem, vagy bárhol -mint hugyos gleccservíz- kinyerni a folyadékot, főleg az imént említett hasadékoknál. Ami még változott: Kevesebbet vagyok kénytelen káromkodni idehaza, mert azonnali ismétlés a büntetése. Továbbra is rossz apa vagyok, viszont már két gyerek életét teszem tönkre a való világban, így inkább úgy döntöttem: a;: nem írom tovább ezt a blogot úgy ahogy eddig,  b;: sehogy sem írom tovább, hanem kussolva törlöm, hogy mire olvasni tud az idősebbik, nehogy visszavessem a fejlődésben (bár ennél jobban már nehezen tudnám). Eddig az utóbbi győzedelmeskedett, -törlés nélkül persze- de ki tudja mit hoz a jövő. Remélem minimális anyagi biztonságot (MUHAHAHAHAHHAHA) és szerető családot. A szexet leszarom, az itthon már soha nem lesz, mondjuk ebbe a testbe szorulva ezen nem is csodálkozom. Ez már nem is panasz hanem tény. Gyors végem lesz, mindig is tudtam, bár szürreális élmény lesz az elhízás szövődményeiben meghalni, mikor világ életemben tudatosan tettem érte, hogy ez tényleg meg is történjen. Persze a haláltól majd ott és akkor rettegni fogok, de egy szavam se lehet, én szóltam, akkor is, most is. Istenisten.

Már lassan el is felejtem hogy miként kell blogot írni... Boldogat mindenkinek, de tényleg.

Ma ismét ráébredtem arra, hogy nem jó úton haladok a halál felé, így már nem lesz annyira poén elpusztulni. Úgy tervezem hogy nyomorult életet élek, de egy boldog és önfeledt pillanatban visz el a kaszás. Erre itt egy jól felépített híg fosban gazdag pálya, amiről nem vagyok képes letérni, így nagy eséllyel a rák fog elvinni, de akkor az örömteli időszakban elkövetett elhunyás kiesik. Van olyan "barátom" akivel félévente beszélünk, ő inkább azok táborát erősítik akikre nekem van szükségem, és nem nekik rám..ilyenkor úgy teszek mintha napi kapcsolatban lennénk, közvetlen módon kérdezek olyan dolgokat, amit normálisan szocializálódott ember nem tenne...de mivel nem vagyok az, így megteszem. Titkon azt remélem hogy gerjeszthetek benne egy "de jó volt beszélgetni ezzel a féreggel" érzést, de ez persze még soha nem sikerült, hiszen akkor nem fényévente kommunikálnánk. Persze ma is csak a napsütés vitt rá arra hogy felemeljem a telefont. Mély depresszióm 8. hónapjában ez már meg sem lep, és félő hogy másokat sem. Kezdik elfogadni, hogy egy befordult, humortalan hülye lettem, de ami a legrosszabb hogy én is elhiszem. Két variáció van: Vagy ténylegesen ilyenné váltam, ebben az esetben annyi értelme van az életemnek, hogy táplálékra és egyéb megélhetésre pénzt juttassak haza, majd gyermekeim felnövése után sürgősen el kell vágnom néhány verőeret a testemben a biztos halálért. Ez a verzió azért szemét dolog, mert feltételezi azt hogy családomnak legalább 18 évet kell még eltölteni velem. A másik lehetőség, hogy jó balfaszhoz méltóan annyit mondtam magamnak a "szánalmas szerencsétlen vesztes" szöveget, hogy el is hittem, így taszítván magam tudatosan a nyomorba. Ez azért sántít, mert világ életemben tisztában voltam azzal, mekkora egy balfasz vagyok, és ezt nem nagyon tudom már fokozni, bár tény, korábban próbáltam ezt leplezve élni. De mióta család, bolt, felelősség és a táplálkozás lett életem értelme, nehéz újra annak a nemtörődöm hasztalan ripacsnak lennem, aki voltam. Akárhogy is nézem, nincs olyan életszakaszom, ahol ha elpusztulok, űrt hagytam volna a világban. Egyszerűen olyan jellemvonásom sincs, ami szerethető...hát bazmeg', nem vétek így élni? Dehogynem.

Emberek, elvesztem az emberi kapcsolataim 90%-át, ami bár nem meglepő, de mégis bántó. Az, hogy hétköznap már telefonálni sincs időm, megszoktam. De hogy a hétvégét éber kómában töltöm, na az kicsit idegesít. Mostanában zsibbad a bal kezem és szúr a mellkasom, ideje lenne hozzászokni a stresszes élet velejáróihoz, ha a rettenetes túlsúlyhoz sikerült, akkor talán ehhez is fog, feltéve hogy nem egy kisebb infarktust hordok ki lábon fekve minden áldott este. Most már az asszony is megjegyezte milyen amorf formát vett fel a testem (főleg hastájékon) ami biztos jele annak hogy közel a vég, vagy megint meghalok -mint előző életemben annyiszor-, vagy alkalmazkodva az új körülményekhez, megpróbálok egészségesebben enni és létezni, bár csekély esélyt látok erre.
A gyerekek mindegyike megfázott vagy 2 hete, sűrű ordító zöld takonyfolyammal álmodom, amit képtelen vagyok leszívni, így lassan felőröl, elsodor és betemet. Nem egy kedvelt halálnem saját teremtményeid váladékában elpusztulni, de az agy nem válogat, ugyebár. A munka egy rakás szar, de mégis rengeteg, egyedül képtelen vagyok mindent elintézni, hónapok óta tervezem hogy megjavíttatom a telefont/kocsit/alsógatyát/életet stb. de nincs időm rá. Alkalmazottat felvenni kifizethetetlen, és egyenlőre hasztalan is, ha majd megnyílik a híd, esetleg...az pedig az én életemben nem fog megtörténni, úgyhogy leszarhatom. Az élet mindenesetre szép, egy éve egy hét egy hónapnak tűnt, addig mostanában egy hét egy napnak. Sodródom, mint már annyiszor ebben a szar világban, de nem tervezem hogy partra ússzak, megkapaszkodni sincs kedvem, minek, úgyis eldugaszolom a lefolyót, és akkor ott vége lesz. Mert mindig, mindennek van vége.
Nem tudom, hogy az utóbbi évben miről is szólt ez a blog, jórészt a semmiről, de azt is látom hogy képet még véletlenül sem tettem fel, pedig. (próbáltam olyat keresni amin nem cumizik a Kristóf, de kurvamód nehéz volt...erről a szerről hogy szedjük le, nem tudom.)

Az asszony fórumozik, gyermeket nevelő anyukák gyülekezetével, akik nagyjából egykorúak, (mármint a kölkök) vagy mi. Találkozót is szerveztek maguknak, ahová a férjeket is lehetett vinni, mint nyomorék és felesleges kinövést a testükön. Hihetetlen hosszú vívódás után -magamat is meglepve- elvonszoltattam velük a testemet. Meglepő módon más is így cselekedett, így volt kivel megosztani szánalmas életem részleteit, de azért soha többet nem cselekszem meg ugyanezt, ennyi ismeretlen gyermekét tudatosan nevelő szülőt nem lehet -épp ész nélkül élve- megérteni feldolgozni. Képtelen vagyok magamról vagy a gyerekről pozitívan nyilatkozni, de az még hülyébben nézett volna ki, ha kussolva ülök a kert félreeső sarkában, paradicsomot kapálgatva. Így viszont legalább 3 embert szembesítettem önmagam valóságával, aki valószínűleg megkönnyebbültek mikor eljöttünk onnan, megerősítve bennük a hitet, hogy mindig van hülyébb szülő mint ők maguk. Mégis azt gondolom, végtelen mély depresszióm egy újabb állomásán tanyázok, mert az, hogy lassan képtelen vagyok társaságban megjelenni, már tényleg a legalja. Régebben még azt gondoltam jó nekem beszélgetni, most viszont azt érzem hogy jobb ha nem szólok senkihez, úgysem értik (mert érthetetlen ugyebár) mit pofázok össze nekik a ferde világnézetemmel és pesszimista felfogásommal együtt. Ja, tegnap sütött a nap. Háminek?

Ha brutális testtömeget birtokolsz, ne próbálkozz betuszkolni két gyerekülést a háromajtós kisautóba, mert némiképp fájdalmas ha odaszorulsz ahová nem kéne. Válogatott szitkok közepette próbáltam kihántolni magam a gépkocsiból, de isofix és barátai odaszögeztek az ülések és a váltókar, illetve a kormány és padlólemez közé... Tökéletesen, légmentesen kitöltöttem a járművet. Feladtam minden reményt, pár hónap alatt ajtó méretűvé tudtam volna fogyni, de ezt a lehetőséget elvetettem, mert nem szerettem volna az anyagcserémet is ott intézni, ahol eszem. Végül a tűzoltóság és a tető levágása segített kijutni, így az asszony és a gyerekek életükben először kabriózhattak az esős szeptemberi napon.
Amúgy a kicsi nyálat fúj, a nagy meg megtanulta a "hülye" és a "basszameg" kifejezéseket, csak reméli merem hogy nem (csak) tőlem. Remekül használja, pl.: "Apa és hülye vagyok! illetve "Basszameg ez leesett". Előbbi azt sugallja hogy totális pesszimista felfogásban NE nevelj gyereket, mert némiképp átragad rá, a második meg tökmindegy, káromkodás nélkül nem eshet le semmi ebben a családban, sajnálom.
A bolt nem megy, viszont napi 12 órát nem vagyok itthon, ami nem pozitív ha normális apa lennék. De nem vagyok az. Mindenesetre -azt leszámítva hogy péntek este ment tönkre a bolt rácsa, és a kiszállása a szakinak 20400Ft+áfa volt, és hogy még 15000 lesz a javítása a tápnak, ha csak kicsi a baja, és hogy a kocsi nem indult mert beszart a távirányító, de amint leért az asszony a pótkulccsal, amiben az elem le volt merülve, tehát semmit nem ért, de a régi működni kezdett megmagyarázhatatlan módon, és hogy egész hétvégén nyitva volt a bolt ajtaja mert a rácsjavítás után elfelejtettem bezárni, és  így éppen 200e mínuszban vagyok ebben a hónapban a hitelek és számlák miatt, plusz a kicsinek pont úgy kell nőni, hogy ami anno Kristófnak őszi ruha volt az a Kornélnak még übernagy, úgyhogy azért neki is kéne valami testfedés, már ha lesz még bőrfelület amire rá lehet adni a cuccot, mivelhogy az beteg neki, vettek vért tőle, de kiderült hogy semmi baja, csak a kurvadrágán felírt testápoló egy rakadék szar, és a filléres gyógyszertári a jó, így már nem lesz pikkelyes, stb...- az élet szép, csak most kicsit belassulhatna már. Vagy valami.

Nem alszom, ki tudja miért. Döbbenetes hasi zsírom és én, ez a ma esti programom. Közben kelni a gyerekekhez 2 óránként, ez viszont az asszonyé, 2 komoly ok miatt, az egyik hogy nem tudok szoptatni (bár a melleim már megvannak hozzá), a másik pedig hogy Kristóf nem hajlandó velem együtt létezni, így csakis az anya jelent számára megnyugvást éjjelente. Lehet hogy nappal is, de akkor soha nem vagyok itthon, ahogy az egy gondos apától kitelik. Mivel már beszél, elkerülhetetlen hogy beszólogasson a szüleinek, idéznék, de semmi nem jut már az eszembe, de jókat röhögünk rajta, miután nagyon megszidjuk hogy nem beszélhet így, majd összekötözve kilógatjuk az erkélyen hogy modort tanuljon. Nehezemre esik hogy ne verjem agyon néhanap, de mivel apámék is fel tudtak nevelni ütlegelés nélkül, így én is kísérletet teszek rá. A "nyaralás" közben azért sikerült magamat teljesen leírnom embertársaim előtt, merthogy gyermekem a gyermekmedencébe szeretett volna csúszdázni, ami addig jó is volt míg a végén elkaptam. Na de okosapa azt gondolta, majd viccesen később nyúl a gyerekért, aki így lazán elmerül, én meg mint egy hülye debil, vártam fél másodpercet hogy majd felúszik vagy valami, de miért tenné, mikor még azt sem tudja hogy a víz alatt nem kell levegőt venni... mire kikotortam az 50 centis vízből természetesen nyelt már egy méretest, így sírni már nem volt levegője, ellenben én láthattam a rosszalló tekinteteket ami -valljuk be- némiképp jogos volt. Mindenesetre így többet már nem kellett vele csúszdáznom, de másnak sem, hála faszfej apának... mi is volt még...ja igen, nem írták ki a nagy csúszdára a súlykorlátozást, így amikor a meredekebb hánytatón leáramlottam, a medence végén elhelyezett babakocsit gyerekestöl meglocsoltam. Sokkot nem kaptak, rajtam kívül, ez a test már semmilyen örömöt nem okoz a gazdájának, sőt, az emberi fajnak. Megválnék tőle, mert gondozni nincs kedvem, és a benne lakó csökött "lélek" sem érdemel átköltöztetést. Na most már tudok aludni. Jobb volt írni mikor nem voltam depressziós. Így már nem vicces. Na mindegy, hátha reggel már nem kelek...

Először is gratulálok, tudod kinek, tudod miért, az élet mostantól egészen más lesz, mondanám hogy fos, de ez rátok -mivel értelmes és érző emberi lények vagytok- sajnos nem lehet igaz, így csak a csodálatos és felejthetetlen szavakat használhatom, elnézést.

Mi kollektív szopáson vettünk részt a családdal, Várgesztesen a villaparkban, ami bár területileg rendezetten, de lelakott belső térrel, izzadságszagú kanapéval, és kitakarítatlan konyhával fogadott bennünket. Az élelmiszer amit ott ehetünk drága és szar, az üdítő, ami inkább vizezett szörpmaradék volt, deciként 150-ért, már meg sem lepett, nem hánytam pedig megtehettem volna. A faluban az ajánlott étteremben (ami gondolom nem véletlenül eladó) büdösödő és agyonsózott (vajon miért) csirkehúst szolgáltak fel, a meglepetéstől nem tudtam lereagálni a helyzetet, sebaj, ez a környék számunkra ennyi volt, pont. Relatíve "sok" pénzért legalább egy kitakarított, izzadságszag mentes nagyszobát, és gomba és penészmentes zuhanyfüggönyt kívánnék, semmi többet. Mindegy, holnap munka, és valami remény arra hogy ezt az amorf testformát alakíthatom az emberiségnek elfogadhatóbb külalakra, mert ez már nagyon durva. A 3XL-es ing feszül a hasamon, ezzel azt hiszem mindent elmondtam. Ja, a nagyobbik agyrágó gyermekem kezelhetetlen, szófogadatlan és önfejű, és mivel ütni nem akarom, kéne valami tipp, hogyan hassak rá. Az elektrosokk nem játszik, köszi.

Költenem kell orvosra?! Az élet semmilyen területén nem találok örömöt, és feltételezem nem azért mert nincs, hanem mert egyszerűen nem tudom már észrevenni/élvezni. Nem fáj a létezés, inkább csak értelmetlen, mint annyi minden ebben a pazarnak nem mondható létben. A mai napom például azzal telt, hogy fetrengtem agy sötét szobában, semmihez nincs kedvem, pedig lenne mit csinálni. Már sírni sem tudok, ez a depi legalja, több mint 3 hete tart, nagyon várom már a felfelé ívelő szakaszt, már ha jön még olyan. A barátaimtól (tényleg tisztelet a kivételnek) sikeresen eltávolodtam, mint ahogyan az összes élőlénytől aki valaha is hozzám szólt ismerkedési célzattal. A nagyobbik fiam viszont szeret, ez meglep, hiszen a világ legszarabb apjaként ezt nem igazán tudom értelmezni, de végülis ő nem tudja milyen lenne egy normális férfiember mellett felnőni, ami nekem hálisten' neki viszont a pokol, de visszakapom majd ha felnőtt... Ezért is remélem hogy nem kell szerencsétlennek majd velem foglalkoznia, -és bár hatalmas trauma egy apa elvesztése (még ha oly' szar is)- még mindig jobban jár mintha élnék. Kár lenne szépíteni a dolgot, és ráfogni hogy a "pénztelenség", létbizonytalanság, a szar munka, vagy a totális elfogadhatatlansága önmagamnak az oka annak hogy ide jutottam. Genetikailag kódolva volt/van a saját tragédiám, és én mint a jó kisdobos, ezen pontok szerint cselekedtem eddig, és ezután is úgy fogok. Idióta életet éltem, és balfaszként fogok távozni, egyedül és magányosan, úgy, ahogyan azt meg és kiérdemeltem. Isten azért szortírozhatna a sorsok között, már ha meg nem sértem. Gyors véget mindenkinek, ÁMEN.

Lehetne örömöm, ha a föld napos oldalán születtem volna, de mivel létrejöttömkor a sötétség és köd dominált, nem lep meg a puszta tény: ez így szar, ahogy van.
4 napra elmentünk élősködni a sógorékhoz Balatonra, de nem tudtam kikapcsolni, ez a nyomorult bolt jár csak a fejemben, hogy mennyire nem megy. Erre jön a hipermeleg, és két kezemen megszámolhatom ahány ember bejött ma hozzám. Rettenet nyomasztó a gondolat, hogy hitelbe vertem a családot, és nem fogom tudni kitermelni, belebukom/belebukunk. Minden egyes rohadék nap számolok, nyavalygok, szenvedek, meghalok. De Isten kibaszásból Főnixgént fecskendezett a prosztatámba, így még egy darabig felkelek reggelente, és némi reménnyel nekivágok az aznapi szopásnak. És ez megy hetek, hónapok óta. Nincs már fel vagy leszálló ág, csak a monoton mélabú, az állandó depresszió, és a jó testű nénik az utcán. De már az sem öröm, csak az idő múlásának megerősítése, már akkor se kellenék emberi lényeknek, ha fizetnék érte... Önmagam torzója tükröződik a kirakaton, inkább rémisztő mint érdekes...olyan sebességgel lettem hasztalan csiga, ami Verne regényben is elképzelhetetlen. Itt tartok most.

Mosoly.

Egy megfoghatatlan, ritkán osztogatott kegy. Van belőle begyakorolt és kényszeredett, de akkor is mosoly, ami ugye egy pozitív érzés kinyilatkozása, jobbik esetben.
Bácsi megy az utcán, szembe vele cserfes kislány szalad, apuka kicsit lemaradva. A bácsi  -gondolván elszabadult a gyermek- tréfásan megállítja a kislányt, akit így beér apa. Az öregúr keresi a szemkontaktust, mosolyog, beszélgetne, vagy csak egy fél mosolyt szeretne, de apa gondterhelt, oda sem néz, sétál tovább a cserfes kislány után... Mindenki megy a dolgára, a bácsinak újabb bizonyíték arra hogy ez a világ már nem olyan, mint amiben ő felnőtt, nekem pedig egy újabb tény, amiért nem szeretem a létezést a jelen korban. Szomorú, érzéketlen -megkockáztatom- önző emberekké lettünk, ez a mi társadalmunk.
Én ráérek órákat állni a kirakat mögött, ahonnan senki nem lát, csak én figyelek....mindenre. Nézem a lányokat, nézem az öreg nénit, -már megint a húsboltba megy- és itt a tegnapi srác, aki segített neki összeszedni a cuccait, mikor elvágódott a villamosmegállóban. Itt a sznob, a magamutogató, a kedves, a goromba, a csúf...de mosoly csak a családnak, barátoknak jár. Csak úgy, "ingyen" az idősebb generáció szórja, de ritkán kap cserébe valamit. Értem én...lekaszabolni a családom, mert nem akarom hogy ilyen világban éljenek és nőjenek fel. Ez lenne a legegyszerűbb, de sajnos még nem vagyok tébolyult. Idővel, talán... de addigra én leszek majd az öreg, akinek senki nem viszonozza a kedvességét, mosolyát, segítségét. Most komolyan, érdemes így?!

Az történik (nem panasz) hogy soha az életben nem vagyok itthon, kivéve a vasárnapot, ami ma van. Elképzelhetetlen szerencsés időszak volt amíg apa keze alatt dolgoztam, mert a  sok szabadidőmmel nem is tudtam mit kezdeni..de most már tudok, persze nem nehéz beosztani, ugyanis nagy átlagban a hétvége egyik napjára esik.
A kicsi amúgy egy fokkal szebb lett az ördögnél, a nagy pedig még mindig nem bántja kellő intenzitással, ami örömhír. Ellenben "Követendő Példa" már szobatiszta, folyékonyan beszél több nyelven, és nem nem dobál tárgyakat dührohamában, úgyhogy kicsit lemaradtunk, úgy mindenben. Én még mindig nem vagyok apa, inkább valami árnyféle, aki majd évek múlva pénzt fog hazahozni, ha az élet úgy akarja. Addig is maradok egy elhízott félvak fasz, akinek ezen a földön vajmi kevés haszna van az életből...ami persze csodálatos. Okos faszság mára: Az élet a leghosszabb betegség, amibe a végén úgyis beledöglünk. Milyen igaz.

Na, ímhol valami képződmény.

Most már jobban néz ki, de 2 (3) dolog hatalmas neki, amit biztosan tőlem örökölt. Az orra, a füle, és a herezacskója. Utóbbi olyan mérhetetlen otromba jelenség, hogy sokszor megrémülök mikor tisztába helyezzük, véleményem szerint az elsorvadt ikertestvér lakhat a zsákban, néha hallok is kaparászós hangokat onnan, de ebben nem vagyok egészen biztos. De mivel ezt a szervet én is sikerrel rejtegetem az emberek elől, nagyobb baja lesz az orrszerkezetével, ami ugyancsak a mi családunk adománya, a húgom és én köztem az ormány a párhuzam, profilból keverhetőek vagyunk, ez bizonyára Isten keze, vagy más szervének játéka, ki tudja. Az idősebbik gyermek tökéletes katona, még nem bántja nagyon a jövevényt, ellenben a figyelmet követeli, érthető okok miatt. Közös kép, melyen testvérét megnyomná, durván.

Erre a világra gyermeket gyártani botorság, de mégis élmény. A második überelte az elsőt, 62cm, 4500 gramm, és emberi szemnek szokatlan lila szín. Ezt tudta produkálni 13:42-kor az élet. Az egész lezajlott szűk egy óra alatt, mármint ami a tényleg nagy fájdalmat illeti, pontosabban 45 perc alatt. Az oxitocin egy geci készítmény, de hatásos, a 4. tolófájás már gyerekfejet eredményezett, és egy kérdést a dokitól hogy "jól van-e az apuka". Nem volt jól, mert a fej helyett a lábnál ültem, és végignézem ahogy kifordul a nejem belseje, és a legszebb az egészben hogy ez számomra érdekes volt. A színemet ráfogtam az elhízásra, így nem velem foglalkoztak tovább, hanem kiforgatták Kornélt a menetes anyjából. Ennyi. 2 gyermekes apa vagyok. Jaj.

A mai napra volt kiírva asszony ellésre, de jó szokása szerint még egy csekély fájdalommorzsát sem produkált, simán túlhordja majd 2 héttel, mint az lenni szokott. Én egy marok hányadék vagyok, félek hogy mi lesz vele/velük, friss boltot bezárni szülési szabadság miatt nem lehet, így ő és a rokonság fogja a harcot megvívni helyettem...mondjuk eddig se sokat tettem a közjóért, mi is változhatna. Esőszülött értelme viszont félelmetes ütemben nő, már most jobb a felfogása mint az apjának, csak így tovább fiam, ne legyél olyan szánalmas senkiházi mint a donorod... És ezt üzenem az öcsédnek is,m odabent. KIFELÉ!!

Ha csak egy tízezred másodpercre is azt gondoltam volna korábban, hogy némiképp más, -neadj'isten- több lehetnék bárkinél, akkor kijelenthetem hogy ez az érzés elmúlt, és sikeresen beilleszkedtem a buta, igénytelen, zsírban gazdag csőcselék hatalmas táborába. Amikor már beszélni sem tudsz, csak a negatív -és gyakran mindig az- idiótaságaidat próbálod mondatokba rendezni úgy, hogy az ne legyen bántó a világnak, na ekkor szabadítsd meg magadtól a családod örökre. A hasztalan és fáradékony paca én vagyok, mindenre van időm csak emberi kapcsolatokra nincs, ez olyan mértékben csodálatos hogy sírnék, ha lenne értelmem. De nincs, és ezzel eljutottam a lét mint olyan definiálásának lehetetlenségéhez. Tökmindegy. Fiatalabb koromban azt gondoltam úgy tűnhetek ki a tömegből, ha némiképp humoros, kedves és közvetlen leszek, mivel a külsőm miatt akkora hendikeppel indultam a lányoknál, hogy öröm volt nézni. Természetesen ez sem jött be, bár pofázni tudtam, mást nem nagyon, úgyhogy akármikor felszedtem bármelyik emberi kinézetű haveromnak a csajt, annyi volt a dolog hogy én voltam a vicces csúnya, ő pedig a nevető helyes. Tulajdonképpen mindenki jól járt velem akkor is, hiszen kevés olyan lénnyel találkoztam eddigi életem során, aki rútabb lett volna nálam. Mostanra annyi változott, hogy hatványozottan kövérebb és torzabb vagyok, és már humorom sincs, pont mint a legszerencsétlenebb hülye a filmekben. És ez zavar. Egy olyan életszakaszban vagyok, aminek ilyen agykapacitással már nincs értelme. Más boldog családapaként, felelősséggel éli az életét, én meg próbálok a 80-as IQ-mal felelőtlen tizenévest játszani a csökött agyammal. Ez már nem is szánalmas, ez több annál. Vérlázítóan vállalhatatlan. És bzmg., ez vagyok én 2010 elején. Hova szarjak örömömben?

A gyermekem egy hülye fasz. Persze biztosan azért mert én is az vagyok, de képtelen vagyok elviselni a kurva hisztijeit. Nem töltök vele semennyi időt, de nem is tervezem, olyan lesz amilyet az anyja ki tud hozni belőle. Nincs nekem idegem a sok baromságát benyelni. Üti a másik gyereket meg minket is, holott soha nem emeltünk kezet rá. Azt hiszi hogy ez vicces. Aztán hisztirohamot kap ha meglát, mondjuk ez érthető, hiszen idegenként kezel születése óta, minek is hitegetném magam. Minden amit rosszként él meg, érdekes módon hozzám kötődik, ez aztán a kereszt, cipelje az akinek 7 anyja van. És én felelőtlen idióta barom, bevállaltam egy másodikat is, egy szintén "nem szeretem az apám" gyermeket.  Ennyire szar napom már régen volt, nagyrészt hála a kölyöknek. Persze persze, biztosan én csesztem/cseszem el mint mindig. Bőgni tudnék az idegtől. Mi a picsának egy gyereknek apa? Úgyis az anyja seggében él élete első 20 évében, tisztelet a kivételnek. Ha tudnám hogy kell, kibasznám a kommentboxot is, de annyira bődületesen buta vagyok és egyszerű, hogy ehhez sem értek. Most ne jöjjön senki az "én apa nélkül nőttem fel" meg az "életkori sajátosságok" című észosztással, egyszerűen úgy szar ez ahogy van. Néha irigylem a bátor gyávákat, akik fel merik kötni magukat véletlenül. A faszbapicsába.

Ma megnyitottam. Rettenetes volt. Semmit nem tudtam úgy és akkor megcsinálni ahogy és amikor kell. Idegennek érzem magam a boltban. Rom vagyok. Kristófot meg kell műteni az "egyhere" miatt, plusz sérv, ez párban jár szerintük. Rettegek, mert nem lehetek velük, mert majdnem felnőtt vagyok, mert nem vagyok képes átlátni az életet...ja és altatni fogják, az nekem külön para. Asszony elkíséri, ha nagyon izgalmas lesz a kaszabolás akkor megszül. Mit nekünk, csak lazán. Fasza a szar.